Hatvanegy éve az öltözőben

Vasárnap az idén utoljára lépünk hazai környezetben pályára. A Merkantil Bank Liga NB II. 17. fordulójában a Tiszakécske együttese látogat a Tiszaligetbe. A két csapatnak ez lesz a hatodik egymás elleni bajnoki mérkőzése. Ezek közül mindössze egyen, a legelsőn született szolnoki győzelem. Azon az ominózus összecsapáson – 1996. augusztus 25-én – a Véső úti sporttelepen 1-0-ra győztünk a sokkal esélyesebb, a bajnokság végén első helyen végzett és az élvonalba feljutó Tiszakécske ellen, melynek akkor a pályaedzője volt Lódi László.

Laci bácsi! Nem mintha nem szoktunk volna nap, mint nap találkozni és beszélgetni, de most a közelgő Szolnok-Tiszakécske mérkőzés kapcsán egy kicsit avassuk be az olvasókat – aki nem ismerne – a pályafutásodba.

1960-ban, a BVSC-ben kezdtem. Ott, végigjártam a ranglétrát, ami abban az időben volt, azaz serdülő és ifi. Tizenhat és fél, tizenhét éves koromban már a felnőtt csapatban játszottam. Azért, hogy lássuk, hogy ez milyen régen is volt, megemlítem, hogy akkor még csere sem volt. Ha kiválasztottak és játszottam, akkor illett végig játszani, ráadásul a BVSC mindig ott volt a másodosztály élmezőnyében. Az túlzás, hogy velem kezdődött a csapat, de azért sokszor pályára tudtam lépni. Csodálatos játékostársaim voltak egy nagyon csodálatos edzővel, dr. Gyarmati Jánossal, aki előzőleg az NDK válogatottjának volt a szövetségi kapitánya.

1968-ban Kecskemétre igazoltál.

Valóban, katonaként kerültem a Dózsához. Egyébként hasonlóan jó csapatba kerültem, végig ott voltunk az élmezőnyben. Sajnos ez volt a második csapatom, mellyel nem sikerült a feljutás. Kecskemét, maga a város, a csapat egy fiatalembernek az egy csoda volt. Nagyon sokat köszönhetek nekik, hiszen tőlük lettem NB I-es játékos, miután 1971-ben Tatabányára igazoltam.

Az első év a statisztikákat böngészve jól sikerült, hiszen 24 mérkőzésen játszottál.

Abban az időben az NB I-ben játszani, az nagyon nagy dolog volt. Addig, amíg a Göröcs nem jött, addig azért játszottam.

Mondhatni, akkor ő szorított ki a csapatból?

Igen-igen, de én ezt nem így éltem meg. Göröcs János a világ legjobb játékosa volt. Én tudtam a helyemet, tudtam, hogy hogyan mi miképpen van. Benne voltam a szűk keretben, azért ott voltam végig a környezetükben. Kétszer nyertünk Közép-európai kupát, 1972-ben MNK döntőt játszottunk a Ferencvárossal, ahol a döntőben Albert Flórián két góljával 2-1-re kikaptunk. Tulajdonképpen számomra nagyon sikeresnek mondható időszakot töltöttem Tatabányán. Nagyon jó játékosok között, rengeteg néző előtt, az akkori NB I. nagyon nagy élmény volt. De hát minden pályafutásnak van egy törése, nekem az volt, amikor Gelei József váltotta dr. Lakat Károlyt az edzői poszton.

Érdekes, amit mondasz, hiszen Gelei Józseffel később Szolnokon kétszer is együtt dolgoztál…

Az első nagy pofont, ott és akkor kaptam az életben. Az átigazolási időszak utolsó napján közölték, hogy velem együtt három embernek Dorogra kell mennem. Ott Ilku és Buzánszky volt a főnök, főleg az utóbbi. Lényeg az, hogy sikerült egy normális szerződés kötnöm, illetve egy megállapodást, hogy egy év után eligazolhatok. Nagyon nehezen fogadtak, de utána a pályán eldőlt, hogy a képességeim olyanok voltak, hogy helyem van a csapatban.

Hogyan igazoltál Szolnokra az MTE-be, hiszen azt tudom – korábban mesélted –, hogy egy évvel előtte, hívtak Szombathelyre, Csepelre.

Amikor én Dorogra kerültem, akkor a Tatabánya legendás játékosa Szekeres Józsi bácsi hazaköltözött Szolnokra, majd én 1975-ben úgy kerültem Szolnokra, hogy itt nagyon nagy tervek voltak. Egy nagyon komoly első titkár azt mondta, hogy neki NB I. kell. Így került velem egyszerre Szolnokra, Kolláth Béla Sebők Gyuri. Egy év múlva jött haza a Szatyi (Szatmári János – a szerk.), a Kabak, tehát az NB I-ből elég sok ember jött össze. Sajnos ilyen olyan okból kifolyólag nem sikerült a feljutás. Nem sikerült átlépni az árnyékunkat, megfelelő menedzseléssel azért talán sikerülhetett volna. És hát, Gelei József volt az edző…

Ráadásul, alig pár évvel később, már edzőként dolgozol.

Amikor abbahagytam a futballt, 1979-ben már rendelkeztem edzői papírokkal és pályaedzőként kezdek dolgozni, többek között Gelei József mellett, majd 1983 augusztusában Nagy-Pál Béla után neveztek ki a MÁV MTE vezetőedzőjének. Azért itt megjegyezném, hogy az egyesülés évében, az 1979-1980-as bajnokságban Himerrel ezüstérmesek lettünk. A Nyíregyházával voltunk hatalmas nagy harcban, és ha itthon megverjük őket, akkor csak kettő pont lett volna az előnyük. Itt is a menedzselés hiányzott, ugyanis különböző okok miatt a „döntő” mérkőzésen nem a legjobb összeállításban léptünk pályára ellenük. Ugyan a gólommal vezettünk, de kaptunk két olyan gólt, melynél „hálót nem ért” a labda… Így a Temesvári Miklós által irányított Nyíregyháza lett az aranyérmes.

Közel ötven éve Szolnokon élsz és dolgozol – kisebb megszakításokkal, részese voltál a MÁV MTE legnagyobb sikereinek is, igaz nyolc év múlva sem sikerült a feljutás.

Igen, a kinevezésem után Árvai István lett a pályaedzőm, majd amikor Szatmári Janit nevezik ki, 1986 nyarán, én lettem a segítője. Az 1987-1988-as bajnokságban közel álltunk ismét az NB I-hez, végül a 4. helyen végeztünk, illetve az MNK-ban – most Magyar Kupa – a legjobb négy közé jutottunk, ahol a későbbi győztes, Békéscsaba ellen maradtunk alul az elődöntőben.

Milyen érzés volt „visszalépni”. A mai futballban szerintem elképzelhetetlen számomra, hogy előbb valaki vezetőedző egy klubnál, majd miután lejár a szerződése pályaedző lesz.

Voltak itt érdekes dolgok… Csak egy példa, akkoriban elnökségi üléseken kellett beszámolót tartani. A város legnagyobb cégeinek igazgatói, mint a járműjavító igazgatója vagy az építőipari vállalat igazgatója alkották az elnökséget. Beültem oda középre, s ilyeneket kérdeztek, hogy meg tudok-e újulni? És én visszakérdeztem, hogy mondják már meg, hogy mire is gondolnak, és azt válaszolták, hogy amit eddig csináltam azt dobjam a kukába és kezdjek egy újat. Erre mondtam, hogy ilyen nincs… Elég hamar rájöttem arra, hogy mivel nekem rettentő sok problémám volt a vezetőkkel, hogy nekem ez nem való. Bementem reggel nyolc órakor dr. Stieglerhez az irodába és tizenegyórakor még egy kapuskesztyűt nem tudtunk elintézni, mert közben inkább a vállalat ügyeivel foglalkozott.  Nekem erre nem volt szükségem, én nem vagyok erre beállítva. Inkább egész nap a pályán szeretek lenni és a manuszokon, a játékosokon segíteni.

Úgy érzem ki a szavaidból, hogy akkor ezt a „rivaldafényből” inkább a hátérbe kerültél, te nem élted meg tragédiaként.

Erre nagyon büszke vagyok, hogy beláttam, hogy hol tudok segíteni jobban a futballban, és ezt dr. Mezey György az edzőképzés vezetője is megerősítette bennem évekkel később. Az előadásain példaként hozott fel, arra, hogy a futballban mindenkinek meg van a „helye”, ahol a legtöbbet tudja nyújtani.

Nem csak a MÁV MTE sikereinek, de – hogy is fogalmazzak – legrosszabb időszakának is részese voltál.

Harmincegy évvel ezelőtt a rendszerváltásnál minden megrogyott, a klub is. Olyan szinten, hogy örültünk, hogy egyáltalán fenn tudtunk maradni. Ekkor a pályagondnok, a szertáros is én voltam. A játékosok is segítettek amunkában, mint például Hatvani Attila, de aztán „elfogytunk”. Nem sokon múlott, de 1991-ben még megmenekültünk, egy visszalépés miatt. Egy évvel később pedig elég méltatlan módon estünk ki, hiszen már annak is örültünk, hogy ki tudtunk állni.

Nem sokkal később pedig Tiszakécske lett az új állomáshelyed.

Igen, az egyik volt kecskeméti játékostársam volt ott a vezető. Előtte egy-két évvel jutottak fel az NB III-ból, ahol Reszeli-Soóssal is jól szerepeltek, azt hiszem ötödikek lettek, majd neki kitelt, majd jött a Szurgent, akivel három évet dolgoztunk együtt. Az első évben negyedikek lettünk, a második évben másodikok – az osztályozón nem sikerült kivívnunk a feljutást, a harmadik évben pedig bejutottunk az NB I-be. (Bajnokként – a szerk.). Hát az NB I. az egy csoda volt, az egy unikum, az hab a tortán volt. Igaz, hogy csak egy évig, de akkor is NB I.! Egy olyan környezetbe játszottunk, ahol jószerivel mindenkinek az volt az első kérdése, hogy engedheti meg az MLSZ, hogy egy ilyen szintű csapat elsőosztályú legyen.

Tiszakécske után alacsonyabb osztályú csapatoknál dolgoztál.

Így van és roppant büszke vagyok, akár az Újszászra, különösképpen pedig Tápiógyörgyére, ahol a megye II.-től az NB III-ig jutottunk.

2011-ben térsz vissza Szolnokra. Nem a felnőtt csapathoz, hanem az utánpótlásba, amely feladat egyezik a te nézeteddel. Milyen érzés, hogy az egykori játékosaid közül többen most a kollégáid?

Ez nagyon jó érzés egyébként. A legnagyobb örömöm, sikerem ebben a több mint hatvan évben, amit a pályán töltöttem, hogy szinte minden játékossal kiváló a kapcsolatom. Dolgozni tudtam velük, büszke vagyok rá, hogy az edzőjük lehettem és mint az élet is mutatja jobbak is mint én, de ez így van rendjén.

A mai mérkőzéshez kapcsolódóan kezdtük a beszélgetést. 1996. augusztus 25-én találkozott bajnokin egymással először a két csapat. Akkor a vendégek, azaz ti voltatok az esélyesebbek, mégis az újonc Szolnok győzött.

Nagyon jó és nagyon masszív csapata volt Szatmári Jancsi barátomnak, kollégámnak. A bajnokság végén nem véletlenül végeztek a hatodik helyen. Ha megnézem, azt a csapatot, mely megverte a Tiszakécskét akkor nagy boldogsággal tölt el, hogy a csapat nagy része (Gelei, Balogh, Draskóczi, Kohári, Bontovics, Horváth) valamilyen úton módon kötődnek hozzám és én is hozzájuk. Egy jó mérkőzésen abszolút megérdemelten nyertek. Itt azért megemlíteném a kécskei játékosokat is, ha nem is mindet, hiszen azért nem véletlenül értünk el olyan eredményt a bajnokság végén, mint amit. A teljesség igénye nélkül Nagy Zsolt, Barna, Molnár Pista, Besserman, Szántó, Török, Balla, Maczkó Gábor neve jut eszembe.

Az akkori 1-0-s végeredménnyel, szolnoki sikerrel ma is elégedett lennél?

Megmondom őszintén a mostani helyzetben elégedett lennék és bízok is benne, hogy meglesz!

TZS